Egy cikk a mifajtánk (labradoodlek) keletkezéséről

Kutyát terveztem

Meg akartam találni a legmegfelelőbb vakvezető kutyát egy ügyfelemnek, aki allergiás volt a kutyaszőrre. Mi lett ebből? Labraszkár!

A 80-as évek elején, amikor az ausztrál Királyi Vakvezetőkutya Szövetség tenyésztési programjának vezetője voltam, sajátos kérést kaptam Hawaiiról. Egy ott élő látássérült nő, akinek a férje allergiás volt a kutyaszőrre, levélben fordult hozzánk, abban a reményben, hogy talán van allergiamentes vakvezető kutyánk.
Mi sem egyszerűbb – gondoltam. A kiválóan idomítható munkakutyaként ismert, erősen göndörödő szőrű középuszkár tűnt a legalkalmasabb fajtának. Noha központunkban labrador retrivereket tenyésztettünk és tanítottunk be, úgy véltem, nem okozhat gondot a megfelelő uszkár felkutatása.
Ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna: különféle gondok miatt sok uszkár már eleve nem jöhetett számításba, s két évvel és 33 keserű kudarccal később még mindig nem sikerült rábukkannom a megfelelő ebre.
Végső kétségbeesésemben kereszteztem egy középuszkárt az egyik legsikeresebb kölyköket adó labradorunkkal. A fedeztetés eredményes volt, de csak három kölyök született. Mindegyiktől szőr- és nyálmintákat küldtünk a hawaii házaspárnak, és a vizsgálat kiderítette, hogy egyikükre a férj nem allergiás.
Végre valamivel előbbre jutottunk, de a nagyja persze még hátravolt! A kölyöknek fel kellett nőnie, alkalmasnak kellett bizonyulnia a vezetőkutyai munkára, ráadásul jól ki kellett jönnie a gyengén látó ügyféllel is. Teméredek munka várt még ránk.
A központunkban tenyésztett kölykök nevelésére jelentkezőknek átlagosan három-hat hónapot kellett kutyára várniuk, így hát biztos voltam benne, hogy könnyen el tudjuk helyezni a három keresztezett kölyköt egy-egy családnál. Ismét tévedtem: a várólistán szereplők mindegyike azt mondta, hogy inkább vár egy fajtatiszta példányra. Az időnk pedig fogytán volt, hiszen a kölyköket családokhoz kellett kihelyezni, hogy szocializálódjanak, máskülönben nem válhatott belőlük vakvezető kutya.
Nyolchetes korukban még mindig nem vállalta el őket senki. Nagyon bosszantott, hogy ennyire elutasítják az általam oly nagy gonddal nevelgetett három kis keverék kutyát, ezért úgy döntöttem, többé nem ejtem ki a számon a „keresztezett” szót. Az új, allergiamentes vakvezető kutyákat attól kezdődően csak labraszkárként emlegettem.
A trükk bevált – a következő hetekben más vezetőkutya-központok, a gyengénlátók és a kutyaszőr-allergiában szenvedők hívásaikkal valósággal ostrom alá vették telefonközpontunkat, hogy többet tudjanak meg erről a „csodakutyáról”. Lehet, hogy a három kölyök valójában keverék volt, ez azonban immár senkit sem zavart.
1989-et írtunk, s az új „tervezett” kutyák előbb országszerte, majd külföldön is ismertté váltak. Egy új világ nyílt meg számtalan olyan ember előtt, akik addig azt hitték, soha nem lehet részük a kutyatartás örömében.
A kedvező reakcióból tudtam, hogy nyert ügyünk van, és elhatároztam, hogy további labrador-uszkár keverékeket tenyésztek ki. Kapcsolatba léptem az Ausztrál Kennel Tanáccsal abban a reményben, hogy megkaphatom tőlük néhány problémamentes középuszkárokkal foglalkozó, megbízható tenyésztő címét.
– Ha törzskönyvezett kutyát használ fel a programjához, annak a tenyésztőjét töröljük a listánkról, és soha többé nem törzskönyvezheti nálunk a kutyáit! – figyelmeztetett a tanács szóvivője. Az sem hatotta meg, hogy a kutyák gyengénlátóknak segítenének.
Maguk a tenyésztők erősen megosztottak voltak a kérdésben. Közülük sokan utóbb meg is fenyegettek vagy pert helyeztek kilátásba arra az esetre, ha tőlük származó kutyát használok fel a programomban, mások ellenben ingyen ajánlották fel szolgáltatásaikat a vezetőkutya-központnak.
Mindeközben folyamatosan dolgoztam az eredeti nem allergén kölyök, Sultan betanításán. Később Hawaiira utazott, és a sajtó óriási érdeklődésétől kísérve a világ első labraszkárjaként remek kapcsolatot alakított ki új gazdájával és annak allergiás férjével.
A labraszkárok iránti érdeklődés egyre nőtt, és immár a világ minden részéről jelentkeztek nálunk olyanok, akik vagy megvenni, vagy tenyészteni szerették volna ezeket a kutyákat. Rá kellett döbbennem azonban, valóságos Pandora szelencéjét nyitottam ki, amikor a következő tíz labraszkáralomban csak három allergénmentes kölyköt találtunk.
További aggodalmat okoztak azok a „házi” tenyésztők, akik igencsak drágán kínálták „allergénmentes” kutyáikat. Egyikük már azt híresztelte magáról, hogy a világon elsőként sikerült uszkár-rottweiler keveréket létrehoznia!
Ettől kezdve valósággal elárasztották a piacot az új fajták: goldoszkárok, spaszkárok és egyéb, még különlegesebb keverékek. Vajon ellenőrizték-e a tenyésztők a kanokat és a szukákat, nem hordoznak-e örökletes rendellenességeket, vagy egyszerűen csak az volt a céljuk, hogy kielégítsék az új státusszimbólumra vágyó tömegeket? Ezt sosem fogjuk biztosan megtudni.
Manapság világszerte engem tartanak a labraszkár kitenyésztőjének, de immár nyugalomba vonultként nem tudom eldönteni, hogy amit létrehoztunk, „tervezett” kutya lett – vagy inkább katasztrófa!
Wally Conron
A cikk forrása: Reader’s Digest

Tesó fotó

Hasonlítunk? :)

Kutyaovi

Pár hete elkezdtem kutyaoviba járni. Már háromszor voltam. A Népszigeti kutyasuliban kaptunk lehetőséget, mint NEO tagok, h ingyen járhatunk oviba. Ezért nagy hálával tartozom én is Korom Gáboréknak:) Nekem nagyon tetszik az ovi, végre korom és méretbeli kutyákkal is tudok játszani. Első alkalommal jött velünk Ricsi főnök is, segíteni gazdinak eligazodni az idegen helyen, új szituációban. Illetve Évi is jött velünk, ő mind a 3 alkalommal volt eddig:) Fényképeket is készített, de sajnos gazdi nem találja a "fotoaparatot", eléggé el vagyunk emiatt keseredve. De Ricsi főnök is képezett, azokból kaptok párat :) Visszatérve az ovira, eleinte azért kicsit megszeppent voltam, be kell vallanom. Tartottam az idegen kutyáktól. Én Bo-hoz voltam szokva, vele nagyon jól elvagyunk, de másokkal..., idegenektől kicsit félénk vagyok. Egy 10 perces óvatos ismerkedés után azonban felengedtem és belevetettük magunkat a játékba a többiekkel. Sokat játszunk, de közben tanulunk is. Pl. akármekkora is a hancúr, a bunyó, a kergetőzés a többiekkel, fél szemmel gazdimat kell lesnem, hogy tuti meghalljam, mikor magához hív. Ilyenkor mindig finom falatokkal erősíti meg bennem, hogy jó visszatérni hozzá a haveroktól. Első foglalkozás végére eléggé elfáradtam és bár hallottam h szólít, rá is néztem, de úgy gondoltam, h elég volt a kaja, meg most hagyjon, futok inkább még egy kört. Nah ekkor lett vége a mókának. Rögtön pórázra kerültem és utána már nem is engedtek el a foglalkozás végéig. Ezt a lépést legközelebb jobban át kell majd gondolnom, úgy érzem:D Illetve eddig sikerült is tartanom magam hozzá, mert legutóbb is bár megfordult a fejemben, de gyorsan inkább amellett döntöttem, h gazdi mellé futok, ha hív, így nem veszünk össze, ráadásul még kaját is kapok. Ricsi főnök és a kiképző lányok is megdicsértek, h milyen "jól játszok". Azaz nem vagyok bunkó: ha szól a másik, h túl sok vagyok neki, értem és abbahagyom a bunyót. Pedig néha eléggé be tudom pörgetni magam :D
Legutóbbi foglalkozáson a pórázfegyelem volt a fő téma. Egy hosszú sétára mentünk, és "csak" annyi volt a feladat, h mindenki gazdája mellett halad szépen, laza pórázon. Én erre a feladatra most csillagos ötöst kaptam, mert csak egyszer kétszer kellett korrigálni, amúgy végig gazdira figyelve haladtam mellette. Nem zavart a sok kutya körülöttem, és az ismeretlen terephez tartozó új szagok se. Kérdezték is a kiképzők, h hogy jutottunk ilyen szintre. Gazdi elmesélte, h mi már az elején, mikor még nem jöhettem földön az utcán, már elkezdtük gyakorolni a pórázozást a bázis kommunikációval a lakásban, majd az udvaron, majd a ház előtt és így tovább haladtunk egyre távolabb a háztól, egyre inger dúsabb környezetbe. Láttam gazdin, h milyen büszke rám, úgyhogy végig, az egész foglalkozás alatt, példamutatóan viselkedtem. Sokszor hívás nélkül is inkább hozzá mentem, nem a haverokhoz játszani, nagyon figyeltem rá végig és minden kérését elsőre megcsináltam. Majd leszek én is kamasz, amikor majd csak a rosszalkodáson és az ellenkezésen fog járni az agyam, ne aggódjatok! :P
A legvégére hagytam a következő eseményt. Az oviban találkoztam alomtesómmal, Misával:) Gazdim már eléggé odavolt, h én milyen nagyra nőttem, elérem már a 10 kilót is. De mikor megláttuk Misát, hááát... Ő másfélszer akkora, mint én :D A bundája is sokkal dúsabb. Ő igazi labradoodle kinézetű:)  Belőle terápiás kutya lesz majd, ha felnő. Remélem még fogunk találkozni az ovin, talán egyszer átkerülhetek az ő csoportjába és akkor tudunk majd játszani is. Ő ugyanis már a nagyobbacska kölykökkel van együtt, én meg még a kistermetűekkel. Ami nem baj, mert így megtanulok játszani a kisebbekkel is, vigyázni rájuk, és a kiképző lányt is megkedveltük gazdival:)

Elkezdtem a tanulást

Pár napja már itt vagyok, kezdem felvenni az itteni napi rutinokat, ismerkedem az új szokásokkal. Kint minden fehérbe borult, ezért sokat nem tudunk az udvaron lenni. De képzeljétek, arra már rájöttem, hogyha kint pisilek, kaját kapok. Persze néha még elfeledkezem magamról, meg nincs mindig idő ilyenekre a nagy játék közben, de már sokszor sikerül kint, illetve ha mondják, h "pisilj" tudom mire gondolnak és igyekszem teljesíteni. Megtanultam ülni is, illetve eddig is tudtam persze, de most már kérésre is. Ülni kell, mielőtt zsákból kapok enni, a bolhaugrásaimat valamiért nem díjazzák, pedig szerintem buli és alakformáló is. Ajtón való áthaladáskor is először le kell ülnünk Boval, gazdi kimegy elsőnek, megnézi, biztonságos-e a terep, majd visszafordul és mondja nekünk, h mehetünk. A falkavezérek feladata a terep ellenőrzése is, h biztonságos-e. Eddig ezeket a szabályokat tanultam meg. Az udvaron egyre többet rohangálunk Boval, már kezd kicsit nyitni felém, de azért még szigorúan tartja a határokat tőlem. Nem adja oda a labdáit, nem mehetek a fekhelyére, nem ihatok vele egyszerre, és a játékokat is sokszor elveszi tőlem. Pedig szerintem tök jókat tudnánk együtt játszani, sokkal nagyobb móka lenne. Nah, még adok neki kis időt, had szokjon :)

Az udvaron kívül is voltunk már, ilyenkor gazdim ölében ülök végig, kedvenc plédembe csavarva, mert amúgy nagyon fáznék. Eleinte zavartak az autók, nem igazán tudtam, h mi az. Hangos, nagy, jön megy mellettünk hol gyorsan, hol lassan, de gazdi sokszor adott enni, mikor egy ilyen zajos szerkezet elrobogott a közelünkben, így a figyelmem a zsákra összpontosult és szépen megszoktam őket, már a nagy hókotrótól se félek, ha elég messze marad tőlem, persze :D

Viszont a póráz nevű izé nagyon nem tetszik. Ha rám teszik, tiltakozásképp leülők és nem mozdulok. A ketrecből már engedtem, kevésszer reklamálok, mindenből viszont nem lehet! Ezért ehhez igyekszem makacsan ragaszkodni, de néha elég nehéz, mikor a dummyt lobogtatják előttem. Ha elég éhes vagyok, sajnos nem bírok ellenállni és megfeledkezvén a pórázról, robogok is gazdihoz a zsákért. Nincs mit csinálni, a kaja nagy úr :)

Első nap

Szóval tegnap visszajött értem leendő gazdim. Kis beszélgetés tenyésztőnkkel, meg fotózkodás után egy szép nagy fehér autóba ültünk, én az új gazdim ölében, egy puha szép zöld pokróccal körbeölelve foglaltam helyet. Először kicsit megszeppenve szemlélődtem, de hamar bealudtam az egyhangú utazás alatt. A hosszú autókázás után megérkeztünk új otthonomba. Először a kertbe mentünk, felfedezni a terepet és megismerkedni Bo-val, a négylábú falkatárssal. Bo elég nagy és már 5 éves, de ez nem rettentett meg, én rögtön játékba hívtam. Ő még sajna kicsit idegenkedik tőlem, de dolgozok az ügyön, hogy elfogadjon. Még a kertben kaptam először enni, egy fura, zsákszerű izéből. Ilyennel se találkoztam még, de ez nem érdekelt, nagyon éhes voltam már, jó sokat fel is markoltam a finom tápszemekből. 

Utána egy kis lakásba mentünk be, itt gyorsan körbeszimatoltam mindent. Felfedeztem egy kis ketrecet, ilyen bunkifélét, amiben egy finomságokkal teletömött kong játékot találtam. Rögtön nekiestem, nagy boldogan kiettem belőle tartalmát. Jó helynek tűnik, biztonságosnak, meg kényelmesnek, gondoltam, ide jó lesz majd visszavonulni néha pihenni. De még nem voltam fáradt, játszottam a sok játékkal, amit találtam: volt labda, kötelek, rongyok. Még asztalt is szereltünk gazdi barátaival, akikkel jött értem. Közben boroztunk. Igen, én is megkóstolhattam és ízlett is nagyon, akartam is volna még többet, de nem engedték:( A sok móka után leültünk kicsit a számítógép elé. Én elkezdtem diktálni neki a blogot, de bealudtam a közepénél.  

Éjfél körül megérkezett Zandi lakótárs is. Ő állítólag annyira nem szereti az állatokat, de én nem így vettem észre, Boval is kedves volt és engem is megdajkált rögtön:) Lefekvéshez készülődtünk,  Bo elvonult nagy bunkerjébe(ketrecébe), engem pedig a kicsibe tettek. DE, és erről nem volt szó, becsukták az ajtaját:O Hát naná hogy reklamációba fogtam!! Én még sose aludtam egyedül és különben is mi az, hogy nem mehetek akkor és oda ahova szeretnék??? Anyaaaaa, sipítoztam hangosan, de eredménytelenül. Fel is adtam hamar, fáradt is voltam már, gondoltam, jó, majd holnap újratárgyaljuk ezt és mély álomba zuhantam.

Bemutatkozás

Sziasztok!
Joya vagyok, egy labradoodle kutyalány. 2011. december 3-án 6 tesómmal láttam meg a napvilágot. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen kalandos élet vár rám. Ma már vannak elképzeléseim róla...
De kezdjük az elején. Már eddig is sok minden történt velem. Két kölyökteszten is túl vagyok. Az elsőre nem igazán emlékszem, a másodikra már annál jobban. Úgy kb. 6 hetesek lehettünk tesóimmal, mikor jött hozzánk vendégségbe két idegen lány. Láttuk, hogy nagy a készülődés, előkerül egy kamera is, majd a vendégek elvonulnak az ismeretlen nagyszobába. Hm, gondoltam, jól van, ez is ilyen ember dolog, nem ránk tartozik, aludjunk inkább. Így fél álomban arra lettem figyelmes, hogy tesóimat egyenként beviszik a szobába, fel is kaptam a fejem, hogy ez meg mi?? Aztán ötödikként én is sorra kerültem. A teszt, így utólag, nem volt nehéz, de először kicsit berezeltem az idegen helyen, idegen emberek között. Aztán szépen feloldódtam, a tesztelő lány nagyon kedves volt, játszani kellett vele, meg apportozni, sétálgatni vele, enni egy pohár alól... stb. Ezek nekem nagyon mennek:P Volt vmi hangos dolog is, amitől hirtelen kicsit megijedtem, de utána már a bátorságom győzött és oda is rohantam megnézni, mifene lehet az. Semmi extra nem volt, csak egy kulcscsomó a földön, biztos elejtette vki. A teszteknek vége lett, a vendégek még beszélgettek tenyésztőnkkel, majd elkezdtek készülődni, hogy indulnak haza. Közben, én végig figyeltem, és kiszúrtam az egyiküket, aki a kamerát kezelte. A tesztek között többször az ölébe ültettek fehér szalagos tesómmal felváltva. Hogy mért pont kettőnket, nem tudom. De nekem tetszett a lány és erről ki is nyilvánítottam véleményemet. Odaültem mellé és néztem fekete szemeimmel, meg ugráltam rá, hogy héj, tetszel nekem, ne felejts el és gyere vissza hozzám!!!!

Képzeljétek, két hét múlva, azaz ma, visszajött értem:)