2013. május 30., csütörtök

Öleb

 
2012.március                              2013.március

2013. május 28., kedd

Egy alap MS-feladat, az ajtónyitás

Egy új fotósorozatot tervezek Nektek, amin bemutatom, hogy mik is a feladataim a mozgássérült-segítő kutya munkakörömben. Az ajtónyitással kezdem. Ha gazdi kiadja a fogd, húzd parancsot és odamutat az ajtóra, akkor amint a képen is látjátok, egy madzagot kell meghúznom és az ajtó kinyílik. Ha pedig azt mondja, h csukd be, akkor az orrommal kell addig böködnöm az ajtót, míg kattanva becsukódik. A nehézség nálunk az, hogy ha jól megnézitek a képet, jobb oldalon ott van a villanykapcsoló is a falon. És nekem nagyon kell koncentrálni a vezényszavakra és hogy gazdi hova mutat, nehogy összekeverjem a kettőt. Ugyanis imádom mindkét feladatot és néha túlpörgöm és kb egyszerre kapcsolgatnék, ajtót nyitnék :D



2013. május 26., vasárnap

Új feliratokat kapunk!

                                                                     
Látjátok milyen szép új hámfeliratokat kaptunk? Ricsi főnök tervezte, és hozta a kinyomtatott ponyvát, amit Zandi, ex-lakótárs(egyik kedvenc kétlábúm) és Gazdi szabdaltak szét és ragasztgattak tépőzárra tegnap este. Én rátettem egyre a mancsom rögtön, azaz kiválasztottam magamnak, de kiderült, h már kinőttem ezt a méretet :( vagyis a hámomra már nagy kell.

2013. január 9., szerda

Karácsonyi játék eredményhirdetése!


Végre kisorsolták a kétlábúak a karácsonyi játékunk nyertesét. Mi is gratulálunk Rita Karolina Racznak T-vel, a kis Borderrel. Ő egyesületünk legújabb tagja, majd írok róla a következő bejegyzésben. Még annyit a nyertesnek, hogy csak a különféle tárgyakat kapja meg ajándékba, többek között az egyetlen NEOs bögrét, ami létezik a világon, és amire olyan sokan sóvárogtak :P  DE minket T-vel nem :P Nah farokcsóva mindenkinek!

2013. január 3., csütörtök

Egy cikk a mifajtánk (labradoodlek) keletkezéséről

Kutyát terveztem

Meg akartam találni a legmegfelelőbb vakvezető kutyát egy ügyfelemnek, aki allergiás volt a kutyaszőrre. Mi lett ebből? Labraszkár!

A 80-as évek elején, amikor az ausztrál Királyi Vakvezetőkutya Szövetség tenyésztési programjának vezetője voltam, sajátos kérést kaptam Hawaiiról. Egy ott élő látássérült nő, akinek a férje allergiás volt a kutyaszőrre, levélben fordult hozzánk, abban a reményben, hogy talán van allergiamentes vakvezető kutyánk.
Mi sem egyszerűbb – gondoltam. A kiválóan idomítható munkakutyaként ismert, erősen göndörödő szőrű középuszkár tűnt a legalkalmasabb fajtának. Noha központunkban labrador retrivereket tenyésztettünk és tanítottunk be, úgy véltem, nem okozhat gondot a megfelelő uszkár felkutatása.
Ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna: különféle gondok miatt sok uszkár már eleve nem jöhetett számításba, s két évvel és 33 keserű kudarccal később még mindig nem sikerült rábukkannom a megfelelő ebre.
Végső kétségbeesésemben kereszteztem egy középuszkárt az egyik legsikeresebb kölyköket adó labradorunkkal. A fedeztetés eredményes volt, de csak három kölyök született. Mindegyiktől szőr- és nyálmintákat küldtünk a hawaii házaspárnak, és a vizsgálat kiderítette, hogy egyikükre a férj nem allergiás.
Végre valamivel előbbre jutottunk, de a nagyja persze még hátravolt! A kölyöknek fel kellett nőnie, alkalmasnak kellett bizonyulnia a vezetőkutyai munkára, ráadásul jól ki kellett jönnie a gyengén látó ügyféllel is. Teméredek munka várt még ránk.
A központunkban tenyésztett kölykök nevelésére jelentkezőknek átlagosan három-hat hónapot kellett kutyára várniuk, így hát biztos voltam benne, hogy könnyen el tudjuk helyezni a három keresztezett kölyköt egy-egy családnál. Ismét tévedtem: a várólistán szereplők mindegyike azt mondta, hogy inkább vár egy fajtatiszta példányra. Az időnk pedig fogytán volt, hiszen a kölyköket családokhoz kellett kihelyezni, hogy szocializálódjanak, máskülönben nem válhatott belőlük vakvezető kutya.
Nyolchetes korukban még mindig nem vállalta el őket senki. Nagyon bosszantott, hogy ennyire elutasítják az általam oly nagy gonddal nevelgetett három kis keverék kutyát, ezért úgy döntöttem, többé nem ejtem ki a számon a „keresztezett” szót. Az új, allergiamentes vakvezető kutyákat attól kezdődően csak labraszkárként emlegettem.
A trükk bevált – a következő hetekben más vezetőkutya-központok, a gyengénlátók és a kutyaszőr-allergiában szenvedők hívásaikkal valósággal ostrom alá vették telefonközpontunkat, hogy többet tudjanak meg erről a „csodakutyáról”. Lehet, hogy a három kölyök valójában keverék volt, ez azonban immár senkit sem zavart.
1989-et írtunk, s az új „tervezett” kutyák előbb országszerte, majd külföldön is ismertté váltak. Egy új világ nyílt meg számtalan olyan ember előtt, akik addig azt hitték, soha nem lehet részük a kutyatartás örömében.
A kedvező reakcióból tudtam, hogy nyert ügyünk van, és elhatároztam, hogy további labrador-uszkár keverékeket tenyésztek ki. Kapcsolatba léptem az Ausztrál Kennel Tanáccsal abban a reményben, hogy megkaphatom tőlük néhány problémamentes középuszkárokkal foglalkozó, megbízható tenyésztő címét.
– Ha törzskönyvezett kutyát használ fel a programjához, annak a tenyésztőjét töröljük a listánkról, és soha többé nem törzskönyvezheti nálunk a kutyáit! – figyelmeztetett a tanács szóvivője. Az sem hatotta meg, hogy a kutyák gyengénlátóknak segítenének.
Maguk a tenyésztők erősen megosztottak voltak a kérdésben. Közülük sokan utóbb meg is fenyegettek vagy pert helyeztek kilátásba arra az esetre, ha tőlük származó kutyát használok fel a programomban, mások ellenben ingyen ajánlották fel szolgáltatásaikat a vezetőkutya-központnak.
Mindeközben folyamatosan dolgoztam az eredeti nem allergén kölyök, Sultan betanításán. Később Hawaiira utazott, és a sajtó óriási érdeklődésétől kísérve a világ első labraszkárjaként remek kapcsolatot alakított ki új gazdájával és annak allergiás férjével.
A labraszkárok iránti érdeklődés egyre nőtt, és immár a világ minden részéről jelentkeztek nálunk olyanok, akik vagy megvenni, vagy tenyészteni szerették volna ezeket a kutyákat. Rá kellett döbbennem azonban, valóságos Pandora szelencéjét nyitottam ki, amikor a következő tíz labraszkáralomban csak három allergénmentes kölyköt találtunk.
További aggodalmat okoztak azok a „házi” tenyésztők, akik igencsak drágán kínálták „allergénmentes” kutyáikat. Egyikük már azt híresztelte magáról, hogy a világon elsőként sikerült uszkár-rottweiler keveréket létrehoznia!
Ettől kezdve valósággal elárasztották a piacot az új fajták: goldoszkárok, spaszkárok és egyéb, még különlegesebb keverékek. Vajon ellenőrizték-e a tenyésztők a kanokat és a szukákat, nem hordoznak-e örökletes rendellenességeket, vagy egyszerűen csak az volt a céljuk, hogy kielégítsék az új státusszimbólumra vágyó tömegeket? Ezt sosem fogjuk biztosan megtudni.
Manapság világszerte engem tartanak a labraszkár kitenyésztőjének, de immár nyugalomba vonultként nem tudom eldönteni, hogy amit létrehoztunk, „tervezett” kutya lett – vagy inkább katasztrófa!
Wally Conron
A cikk forrása: Reader’s Digest