Kutyát terveztem
Meg akartam találni a legmegfelelőbb vakvezető kutyát egy
ügyfelemnek, aki allergiás volt a kutyaszőrre. Mi lett ebből?
Labraszkár!
A 80-as évek elején, amikor az ausztrál Királyi
Vakvezetőkutya Szövetség tenyésztési programjának vezetője voltam,
sajátos kérést kaptam Hawaiiról. Egy ott élő látássérült nő, akinek a
férje allergiás volt a kutyaszőrre, levélben fordult hozzánk, abban a
reményben, hogy talán van allergiamentes vakvezető kutyánk.
Mi sem egyszerűbb – gondoltam. A kiválóan idomítható munkakutyaként
ismert, erősen göndörödő szőrű középuszkár tűnt a legalkalmasabb
fajtának. Noha központunkban labrador retrivereket tenyésztettünk és
tanítottunk be, úgy véltem, nem okozhat gondot a megfelelő uszkár
felkutatása.
Ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna: különféle gondok miatt sok
uszkár már eleve nem jöhetett számításba, s két évvel és 33 keserű
kudarccal később még mindig nem sikerült rábukkannom a megfelelő ebre.
Végső kétségbeesésemben kereszteztem egy középuszkárt az egyik
legsikeresebb kölyköket adó labradorunkkal. A fedeztetés eredményes
volt, de csak három kölyök született. Mindegyiktől szőr- és nyálmintákat
küldtünk a hawaii házaspárnak, és a vizsgálat kiderítette, hogy
egyikükre a férj nem allergiás.
Végre valamivel előbbre jutottunk, de a nagyja persze még hátravolt! A
kölyöknek fel kellett nőnie, alkalmasnak kellett bizonyulnia a
vezetőkutyai munkára, ráadásul jól ki kellett jönnie a gyengén látó
ügyféllel is. Teméredek munka várt még ránk.
A központunkban tenyésztett kölykök nevelésére jelentkezőknek
átlagosan három-hat hónapot kellett kutyára várniuk, így hát biztos
voltam benne, hogy könnyen el tudjuk helyezni a három keresztezett
kölyköt egy-egy családnál. Ismét tévedtem: a várólistán szereplők
mindegyike azt mondta, hogy inkább vár egy fajtatiszta példányra. Az
időnk pedig fogytán volt, hiszen a kölyköket családokhoz kellett
kihelyezni, hogy szocializálódjanak, máskülönben nem válhatott belőlük
vakvezető kutya.
Nyolchetes korukban még mindig nem vállalta el őket senki. Nagyon
bosszantott, hogy ennyire elutasítják az általam oly nagy gonddal
nevelgetett három kis keverék kutyát, ezért úgy döntöttem, többé nem
ejtem ki a számon a „keresztezett” szót. Az új, allergiamentes vakvezető
kutyákat attól kezdődően csak labraszkárként emlegettem.
A trükk bevált – a következő hetekben más vezetőkutya-központok, a
gyengénlátók és a kutyaszőr-allergiában szenvedők hívásaikkal valósággal
ostrom alá vették telefonközpontunkat, hogy többet tudjanak meg erről a
„csodakutyáról”. Lehet, hogy a három kölyök valójában keverék volt, ez
azonban immár senkit sem zavart.
1989-et írtunk, s az új „tervezett” kutyák előbb országszerte, majd
külföldön is ismertté váltak. Egy új világ nyílt meg számtalan olyan
ember előtt, akik addig azt hitték, soha nem lehet részük a kutyatartás
örömében.
A kedvező reakcióból tudtam, hogy nyert ügyünk van, és elhatároztam,
hogy további labrador-uszkár keverékeket tenyésztek ki. Kapcsolatba
léptem az Ausztrál Kennel Tanáccsal abban a reményben, hogy megkaphatom
tőlük néhány problémamentes középuszkárokkal foglalkozó, megbízható
tenyésztő címét.
– Ha törzskönyvezett kutyát használ fel a programjához, annak a
tenyésztőjét töröljük a listánkról, és soha többé nem törzskönyvezheti
nálunk a kutyáit! – figyelmeztetett a tanács szóvivője. Az sem hatotta
meg, hogy a kutyák gyengénlátóknak segítenének.
Maguk a tenyésztők erősen megosztottak voltak a kérdésben. Közülük
sokan utóbb meg is fenyegettek vagy pert helyeztek kilátásba arra az
esetre, ha tőlük származó kutyát használok fel a programomban, mások
ellenben ingyen ajánlották fel szolgáltatásaikat a
vezetőkutya-központnak.
Mindeközben folyamatosan dolgoztam az eredeti nem allergén kölyök,
Sultan betanításán. Később Hawaiira utazott, és a sajtó óriási
érdeklődésétől kísérve a világ első labraszkárjaként remek kapcsolatot
alakított ki új gazdájával és annak allergiás férjével.
A labraszkárok iránti érdeklődés egyre nőtt, és immár a világ minden
részéről jelentkeztek nálunk olyanok, akik vagy megvenni, vagy
tenyészteni szerették volna ezeket a kutyákat. Rá kellett döbbennem
azonban, valóságos Pandora szelencéjét nyitottam ki, amikor a következő
tíz labraszkáralomban csak három allergénmentes kölyköt találtunk.
További aggodalmat okoztak azok a „házi” tenyésztők, akik igencsak
drágán kínálták „allergénmentes” kutyáikat. Egyikük már azt híresztelte
magáról, hogy a világon elsőként sikerült uszkár-rottweiler keveréket
létrehoznia!
Ettől kezdve valósággal elárasztották a piacot az új fajták:
goldoszkárok, spaszkárok és egyéb, még különlegesebb keverékek. Vajon
ellenőrizték-e a tenyésztők a kanokat és a szukákat, nem hordoznak-e
örökletes rendellenességeket, vagy egyszerűen csak az volt a céljuk,
hogy kielégítsék az új státusszimbólumra vágyó tömegeket? Ezt sosem
fogjuk biztosan megtudni.
Manapság világszerte engem tartanak a labraszkár kitenyésztőjének, de
immár nyugalomba vonultként nem tudom eldönteni, hogy amit
létrehoztunk, „tervezett” kutya lett – vagy inkább katasztrófa!
Wally Conron
A cikk forrása:
Reader’s Digest